Puha csend

Szeretem a havazást.

Egyrészt "zik-zik", másrészt "Berzsián, esik a hó!", harmadrészt mert gyönyörű.
Minden zaj tompább lesz, puha csend burkol be mindent. Ropogósak lesznek a lépteink, nagy fehér vattapamacsok ülnek az ágakon, kerítéseken, miközben a még levegőben tartózkodó ejtőernyősök milliárdjai nagy műgonddal végzik célbaugrási műveletüket.
A koszos autókat patyolat dunyha takarja, a kutyagumikra vastag szőnyeg terül, és kicsit megkergül mindenki.
Még a legkomolyabb hivatalnokokat is megkísérti a hógolyó-gyúrás gondolata. Az óvodások feltartott fejjel, nagyra tátott szájjal, hosszan várják, hogy a szájukba száll-e végre egy hópehely. A szembejövőkkel való időnkénti ütközés sem tudja megszakítani a bandzsításig feszült összpontosításukat. A kisiskolások csakazértis próbálnak két egyformát találni (de menthetetlenül elvesztik a fonalat). A nagyobb fiúk a lányok nyakába tömött marék havakkal próbálnak udvarolni, kínosan ügyelve rá, hogy ez véletlenül se tűnjön udvarlásnak. (A lányok persze tudják, hogy ez udvarlás, de kínosan ügyelnek rá, hogy ez titok maradjon.)

Akit az zavar, hogy havasak az utak, az vegyen téli gumit, meg hóláncot, és tanuljon meg havon, csúszós úton is vezetni. Vagy menjen gyalog. Esetleg maradjon kicsit otthon a meleg szobában.
Akit zavar, hogy havat kell lapátolni, az szépen szálljon magába: "Ez a kis mozgás mindenkinek kell!" Ha nem győzi, kedvesen fogjon segítőt maga helyett.
Aki meg már nagyon várja a tavaszt, az nyugodjon meg: eljön annak is az ideje. És minél tovább kell rá várni, annál jobban fogunk neki örülni.

Ja, a tavaszt is nagyon szeretem...